Idézet:

Az 1973-as William Friedkin-klasszikus számos ördögűzős horrort eredményezett, ennek a vonulatnak az egyik tűrhető példája a mexikói „Alucardaí¢?í‚. Jó hí­r, hogy az alkotók bőven adagolják az exploitation-elemeket, folyik a vér, néhányan látványosan kigyulladnak, Alucarda és Justine néha lemeztelenedik (utóbbi lényegesen többször), vannak koponyák, rothadás, megkorbácsolt apácák - van itt tehát minden. A filmmel igazából két problémám van, az egyik a történet egyszerűsége. Juan Lopez Moctezuma rendező nem vacakol sokat, a lányokat gyorsan megszállja az őrdög, jöhet az ördögűzés, némi kis bonyodalom egy orvossal és vak lányával, ezzel ennyi.

A másik problémám talán triviálisnak tűnhet, de attól még tény: túl sok a sikoltozás. A vásznon minden szembejövő nőnemű szereplő többnyire ordí­tozik, ahogy a torkán kifér, ennek a sivalkodási mennyiségnek a negyede is bőven elég lett volna. Kifejezetten jók ezzel szemben az effektusok, Moctezuma hatásosan alkalmazza a fellobbanó tüzeket (az embereket tényleg meggyújtják, tehát nincs hammeres trükközés), a film rövidke 75 percének pedig egyértelmű csúcspontja az a jelenet, amikor a csurom véren kí­vül mást nem viselő Justine vicsorogva kimászik egy koporsóból, letámad egy halálra rémült apácát, és egy kissé szétharapdálja a nyaki verőere táján.

Mindenkinek ajánlom tehát az Alucardát, aki nem vágyik nagy történeti fordulatokra, í­rói leleményekre, viszont egy gyors tempójú, elég véres, hangos, helyenként trash-beütésű, igen attraktí­v apácákat felvonultató horror nincs ellenére.

Idézet:A kódrészlet megtekintéséhez be kell jelentkezned, vagy nincs jogosultságod a tartalom megtekintéséhez.