2024-05-10. 17:26
Aleksandar Gatalica - A Nagy Háború
![[Kép: MTIxMzg5Mw.jpg]](https://kephost.net/p/MTIxMzg5Mw.jpg)
Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 „különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. „Amikor megfogant bennem a Nagy Háborúról szóló regény gondolata, igazából a ’boldog békeidők’ aranykorának veszte foglalkoztatott. Teljességében akartam megragadni e korszakot, azt kutatva, hogyan lelhette végét egyik napról a másikra. Persze egy kort az azt megélő sok-sok ember testesít meg. Hiteles tényanyagból a regényíráshoz nélkülözhetetlen képzeletre hagyatkozva – hisz képzelet nélkül nincs művészet – gondoltam tovább a sorsokat. Mert sok-sok vonat indult akkor a frontra vidám bakákkal, akik zászlót lengettek a vagonokból – ha mindegyikük útjáról vörös fonal tekeredett volna le, bíborszín háló szőtte volna át meg át az Óvilágot. Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy a világégés mindegyik részvevőjéhez együttérzően viszonyuljak, hisz az összes hadviselő fél iszonyatos véráldozatot szenvedett, és mindegyik katonával valójában kibabráltak, amikor fegyverbe szólították. A huszadik század hajnalán az emberek komolyan hitték, hogy nem lesz majd több háború, az emberi értelem és öntudat eljutott arra a lépcsőfokra, amelyen fegyverfogásra nem kapható többé. Elhitették velük, hogy ez a harc »minden további háborúnak elejét fogja venni« – és aztán az első világégés egész nemzedékeket fosztott meg minden reménykedésüktől. Ámde még a tragédiaíró sem teheti meg, hogy a remény utolsó szikráját is kioltja az olvasóban. Az antik korban a közönséget könnyekre fakasztó szerzőnek jutalom helyett ellátták a baját. A nézőnek katarzist kell átélnie, el kell gondolkodnia, meg kell változnia. A regény végén jobb jövőről ábrándozó hőseim helyettem beszélnek. Javíthatatlan optimista vagyok, mindig reménykedem valami jobb eljövetelében. Úgy hiszem, az olvasó is így lesz vele.”
2017 pdf 2mb
Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 „különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. „Amikor megfogant bennem a Nagy Háborúról szóló regény gondolata, igazából a ’boldog békeidők’ aranykorának veszte foglalkoztatott. Teljességében akartam megragadni e korszakot, azt kutatva, hogyan lelhette végét egyik napról a másikra. Persze egy kort az azt megélő sok-sok ember testesít meg. Hiteles tényanyagból a regényíráshoz nélkülözhetetlen képzeletre hagyatkozva – hisz képzelet nélkül nincs művészet – gondoltam tovább a sorsokat. Mert sok-sok vonat indult akkor a frontra vidám bakákkal, akik zászlót lengettek a vagonokból – ha mindegyikük útjáról vörös fonal tekeredett volna le, bíborszín háló szőtte volna át meg át az Óvilágot. Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy a világégés mindegyik részvevőjéhez együttérzően viszonyuljak, hisz az összes hadviselő fél iszonyatos véráldozatot szenvedett, és mindegyik katonával valójában kibabráltak, amikor fegyverbe szólították. A huszadik század hajnalán az emberek komolyan hitték, hogy nem lesz majd több háború, az emberi értelem és öntudat eljutott arra a lépcsőfokra, amelyen fegyverfogásra nem kapható többé. Elhitették velük, hogy ez a harc »minden további háborúnak elejét fogja venni« – és aztán az első világégés egész nemzedékeket fosztott meg minden reménykedésüktől. Ámde még a tragédiaíró sem teheti meg, hogy a remény utolsó szikráját is kioltja az olvasóban. Az antik korban a közönséget könnyekre fakasztó szerzőnek jutalom helyett ellátták a baját. A nézőnek katarzist kell átélnie, el kell gondolkodnia, meg kell változnia. A regény végén jobb jövőről ábrándozó hőseim helyettem beszélnek. Javíthatatlan optimista vagyok, mindig reménykedem valami jobb eljövetelében. Úgy hiszem, az olvasó is így lesz vele.”
2017 pdf 2mb
Idézet:A kódrészlet megtekintéséhez be kell jelentkezned, vagy nincs jogosultságod a tartalom megtekintéséhez.
