2010-11-06. 16:53
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen temetésem lesz!
A nagy fa ami zölden csillogott évtizedeken át, most az én testem otthona lett.
Együtt válunk porrá, hogy aztán gyémánttá égjünk az örökkévalóságban!
Három napja haltam meg. Azóta jártam ír földön harmatos fuvallatként,
voltam homokszem a gisai piramisok tetején, hóként hullottam a Himalájára,
és csillagként ragyogtam az Északi Sark fölött! Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.
Most barátaim és családom kísér életem utolsó utján, ami halálom első igazi napja.
Mit jelent szellemnek lenni? Olyan, mint embernek lenni az életben! Még új ez a hely.
Csak nemrég haltam meg, sokat kell még tanulnom.
Felröppenek, és felülről nézem a fekete folyamot, a gyászoló tömeg hömpölygését a síromig.
Jajj kedvesem, ne sírj! Minden nap fekete rigóként fogom elénekelni, mennyire szeretlek!
Reggelente friss szellőként simogatlak és napsugárként csiklandozlak!
Ma meglovagoltam egy bálnát az óceánban. Szabad vagyok, igen teljesen szabad!
Szabadabb, mint valaha... Az embereknek azonban csak farkasvonyítás vagyok teliholdkor a hóviharban.
Szellem vagyok. De mivé lettem ezen túl?
Akit embernek hívtak, most ott pihen 2 méterre a gödörben.
Az ami voltam, meghalt. Szerettem élni! Kötött voltam, nehéz és korlátolt! De volt nevem, szerettek és utáltak!
Most feszültség vagyok a villámban. Én vagyok, aki ha csókot nyom a nyakadra, kiráz a hideg.
Én vagyok akitől félsz a sötétben, és én váltom le a nappalt. Nem vagyok fény és nincs nevem,
nincs arcom és nincs testem! Látok pedig szemem sincs, érzek pedig szívem sincs.
Fura mire beletanulnék az életbe, bele kell tanulnom a halálba! Ülünk mi még a hold sarkán!
Nevetünk mi még a vízesés hangján át, sírunk mi még a tavaszi esővel. Egymáshoz simulunk a felhőkben.
És hogy mi van a halál végén? Nem tudom, talán élet...
A nagy fa ami zölden csillogott évtizedeken át, most az én testem otthona lett.
Együtt válunk porrá, hogy aztán gyémánttá égjünk az örökkévalóságban!
Három napja haltam meg. Azóta jártam ír földön harmatos fuvallatként,
voltam homokszem a gisai piramisok tetején, hóként hullottam a Himalájára,
és csillagként ragyogtam az Északi Sark fölött! Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.
Most barátaim és családom kísér életem utolsó utján, ami halálom első igazi napja.
Mit jelent szellemnek lenni? Olyan, mint embernek lenni az életben! Még új ez a hely.
Csak nemrég haltam meg, sokat kell még tanulnom.
Felröppenek, és felülről nézem a fekete folyamot, a gyászoló tömeg hömpölygését a síromig.
Jajj kedvesem, ne sírj! Minden nap fekete rigóként fogom elénekelni, mennyire szeretlek!
Reggelente friss szellőként simogatlak és napsugárként csiklandozlak!
Ma meglovagoltam egy bálnát az óceánban. Szabad vagyok, igen teljesen szabad!
Szabadabb, mint valaha... Az embereknek azonban csak farkasvonyítás vagyok teliholdkor a hóviharban.
Szellem vagyok. De mivé lettem ezen túl?
Akit embernek hívtak, most ott pihen 2 méterre a gödörben.
Az ami voltam, meghalt. Szerettem élni! Kötött voltam, nehéz és korlátolt! De volt nevem, szerettek és utáltak!
Most feszültség vagyok a villámban. Én vagyok, aki ha csókot nyom a nyakadra, kiráz a hideg.
Én vagyok akitől félsz a sötétben, és én váltom le a nappalt. Nem vagyok fény és nincs nevem,
nincs arcom és nincs testem! Látok pedig szemem sincs, érzek pedig szívem sincs.
Fura mire beletanulnék az életbe, bele kell tanulnom a halálba! Ülünk mi még a hold sarkán!
Nevetünk mi még a vízesés hangján át, sírunk mi még a tavaszi esővel. Egymáshoz simulunk a felhőkben.
És hogy mi van a halál végén? Nem tudom, talán élet...
